Elmész nézelődni...

Nem konkrét céllal, inkább csak az 'ahogy esik úgy puffan' jelmondattal. Nem vágysz igazán semmire, de kurvára nyomja a pénz a zsebed és úgy érzed költened kell. (Pedig ez nem feltétlenül van így, csak mi hülye nők vagyunk, akik ebben valósítják meg önmagukat, mert "megérdemeljük" meg minden ilyesmi.)

Nézelődsz, próbálgatsz, de nincs semmi igazán eredeti...

Találsz egy-két érdekesebb darabot, el is játszol a gondolattal, hogy mi lenne ha megvennéd, de végül mégse teszed. Rájössz, hogy mégse tökéletes a méret, kicsit lehetne kisebb vagy nagyobb, vagy mégse mutat olyan jól, vagy nem vagy biztos benne, hogy menne a többi felszerelésedhez, stb. ...

Szóval csak nézelődsz tovább.

Egyszer csak találsz valami érdekeset. Első pillantásra egész mindennapi, átlagos, de vmi mégiscsak megfog benne.

Közelebb mész...

Bejön.

Megfogod, felpróbálod, megnézed a tükörben, stb. stb. mégjobban bejön.

Elképzeled magad benne, eltervezed, hogy holnap már ebben virítasz, és tök király minden...

Aztán jön a gubanc.

Meglátod az árát.

Kúúúrvasok. Nem kicsit. Nagyon.

Ekkor elkezd filózni az ember, mi mindenről lenne képes lemondani annak érdekében, hogy becserkéssze legújabb szerzeményét.

Sokmindenről.

De mégse elég.

Te meg csak állsz a kibaszott kirakat előtt és mint egy óvodás gyerek toporzékolsz magadban.

AKAROD.

Nagyon.

És ezt a szitut csak súlyosbítja az ára. Mert ugye amit könnyen megkapsz, az közel se lehet olyan értékes, mint az, amiért meg kell dolgoznod.
Mert amit nem kaphatsz meg könnyen, az más.

Az kell.