„Ezt most Rólad, ezt most Érted, bár nem kérted, de tessék belőlem egy darab…”
Egész éjjel csak forgolódtam az ágyban. Nem akartam írni Neked, és nem akartam, hogy ez legyen. A 3. randin mondtad, hogy nekem segítene a volt kapcsolatom elfelejtésében, ha Te „elhagynál”. Hát…
Most valami hasonlót érzem ahhoz, mint mikor 3 hónapig szenvedtem.
Jó, persze, nyilván kiheverem, és nem 3 vagy több hónapba telik majd, de az érzés hasonló… Vicc, hogy csak alig több mint egy hete ismerlek, és mégis fontos lettél.
Gondolkoztam én is azon, hogy hogyan tovább ezek után, és h miért gondolhattad, hogy hülyeség az, hogy ezek után ne beszéljünk többet: „mert utána már nem lennénk érdekesek egymásnak”.
Még korábban írtál msn-en egy mondatot, hogy még várnom (várnunk) kellene. Ez a tipikus álmodik a nyomor kategória, főleg h már semmit nem akarsz tőlem, nyilván a várást se úgy értetted.
Amúgy sincs sok értelme ennek asszem, hogy beszélünk olyanról, h mi lesz ha… Majd ha az lesz akkor úgyis kiderül, hogy mi lesz.
Mindenesetre kurvanehéz ezt kimondanom és belátnom, de tudom, hogy jobb ez így.
Csak…
Mindemellett fontos lettél számomra. Talán nem is azt akartam igazán kifejezni, hogy elkezdtem valamit érezni irántad, inkább azt, h fontos lettél. Fontos lett a tekinteted, a nézésed, hogy beszéljünk… Ilyesmi.
Igen… Talán ez a legjobb kifejezés… Fontos lettél. És most el kell hogy veszítselek.
Tudtam, hogy nem állok készen egy komoly kapcsolatra, de túlzás azért, hogy csak szórakozásnak indult minden. Valóban inkább szórakozás volt, de bíztam benne hogy találok valakit, akivel talán jobb lenne, mint egyedül. De én is éreztem, hogy ennek még nincs itt az ideje, úgyhogy beletörődtem a szórakozásokba, meg az elcseszett vicces randikba.
Ekkor jöttél Te.
Annyira más vagy… Talán a betegséged miatt is vagy az, aki, meg minden miatt ami történt Veled, de én csak a végeredményt látom: Téged.
Nem állok készen egy komoly kapcsolatra, de Veled belevágtam volna.
Egész tegnap ezen rágódtam, és őszintén megvallva jobban örültem volna, ha végül arra jutok, hogy a könnyebbik utat választom, és elengedlek Téged. Kapkodtam és teszteltem magam, járt az agyam, hogy mi van most, és hogy mi ez az egész.
De végül sajnos mégse úgy döntöttem ahogy Te, hanem én belevágtam volna. Még akkor is, ha tudom, hogy én fogom megszívni.
Lehet h megfordul a fejedben (normális emberekében bizonyára megfordul), hogy ha úgy érzem h én fogom megszívni akkor minek vágok bele? Vagy miért tettem volna?
Alapvetően valszeg önző embernek tartasz. Van is benne igazság, mikor nem az voltam mindenem elveszítettem. Mégis… Fontos lettél. Nem az, hogy ’profitáljak’ a kapcsolatunkból, értsd ez alatt a boldogságot, bár ez így hülyén hangzik és nem is vok benne biztos, hogy érted mit akarok kifejezni vele…, egyszerűen csak szerettem volna valamilyen módon részese lenni az életednek, még akkor is, ha tudom, hogy a későbbiekben fájni is fog.
Annyira vicc tényleg, hogy egy hete ismerlek… és ilyeneket írok.
És mégis leírom. Közben valami a szemembe is belement, úgyhogy potyognak a könnyeim, a gyomrom ismét görcsben…
Mikor sikerült elaludnom egy kicsit pár órája… Te is benne voltál az álmomban. Nem sokra emléxem, csak egy bevillanásra. Már egy másik fotó volt a telódon.
Asszem ez jelent vmit. J
Mindenesetre valóban lehet, hogy jobb ez így. Bár már tudom, hogy miattad vállaltam volna azt, hogy újra megégetem magam.
Írtad még hogy olyan típusú ember vagy, hogy valamibe vagy mindent beleadsz, vagy semmit. Gondolom a semmit nem akarás a semmit beleadást jelenti, úgyhogy… hmm… Tényleg hiányozni fogsz nekem.
Olyan értékes ember vagy, akiből nem sok van.
Mondhatnám, hogy bánom, hogy így alakult, de nem tehettem volna mást. Hazudni nem szeretek, és talán úgyis rájössz.
Mindenesetre majd lesz ahogy lesz… Értem ezt most mindenre.
De azért nem mondtam le Rólad.
Legalábbis…
Talán nem teljesen.
