Nem sokkal miután megírtam előző postom, úgy éreztem h mennem kell vmerre. Nem tudtam merre, csak el itthonról, a 4 fal közül.

Nem volt célom, meg semmi, csak úgy kóvályogtam.

Lementem a Duna partra, és ott sétáltam a mínusz X fokban...

Gondolkodtam azon, amiket ide is leírtam.

Az is eszembe jutott, hogy mi lenne ha vége lenne ennek az egésznek. Ez olyan gyermeteg gondolat, maga az öngyilkosság is az, gyerekes menekülés a problémák elől. Nem megoldás, csak menekülés.

Aztán fölhívtam X-et. Nem tudom miért őt, hívhattam volna mást is, de valamiért őt akartam.

Beszéltünk kb. 30 percet, és jobban lettem.

Nem tudom, miért van rám olyan hatással amilyennel, de az tény, h miután letettem a telót, jobban voltam. Sokkal.

Talán nem is iránta éreztem valamit, hanem inkább az tudatosult bennem, hogy miket váltott ki belőlem (azaz teljesen talán még nem is tudatosult), és az h fontossá vált, egy hülye hét alatt (hihetetlen) és hogy jó az, ha van nekem.
Nem feltétlenül úgy mint pasi, hanem mint ember. Megszerettem a szar humorát, meg a hülyeségeit, és mindemellett látom, hogy mennyi érték van benne.

Nem tudom, hogy mi lesz köztünk, vagy hogy mi van, vagy hogy meddig tart majd, de talán nem is fontos. Amíg tart addig legyen jó, amíg játék a játék addig játszani kell, majd ha vége, tudni kell abbahagyni.

Nem hiszem, hogy ha elérem a céljaimat, és rendbejövök magammal, akkor különösebben nehéz lesz majd pasiznom (nem csak neten), és tudom, hogy X-en kívül lesznek még más, érdekes, értékes emberek is, de most erre van szükségem.

Tervezni meg úgyis teljesen fölösleges. Majd alakul.

Ahogy az életem is.

Újra, a nulláról.

Az ígéretről meg a tervezésről

Az emberek mindig ígérgetnek, hogy majd Veled lesznek a szarban, vagy hogy rájuk mindig számíthatsz, meg hogy ez majd örökké tart... De az ígéret maga nem több egy pillanatnyi tervnél. Mert épp abban a pillanatban úgy látod, hogy az majd úgy lesz, ahogy Te eltervezed.
Aztán elmúlik a pillanat, ezer meg ezer dolog történik Veled, és addigra már másképp látod a helyzetet. Exemmel is jól megbeszéltük, h számíthatunk majd egymásra bármi is legyen. Egy hülye "bassza meg magát" miatt, meg amiatt mert őszintén leírtam az érzéseim és gondolataim, már nem érvényes a "mindig".
Mondhatnám hogy fáj, valahol rossz is, de ilyenek az ígéretek. És erre elsősorban ő döbbentett rá.

Ha az ígéretre úgy tekintenénk, mint egy egyenletre (ehhez X-nek majd biztos lesz vmi hozzáfűznivalója - kockafej:)), akkor van a szó, vagyis maga az ígéret, mikor mondják vagy írják - ez az ami tekinthető állandónak, és van az ember aki mondja - ez pedig a változó. Ennek értelmében tehát kurvasokra mész avval, hogy valaki valamit mondott/ígért, ha maga az ember a változó és mint ilyen folyton változik is.
Ergo semmi se biztos, és hülye az, aki megbízik egy ígéretben. Az ígéret a pillanatnak szól, nem a jövőnek.

Úgyanezt gondolom a tervezgetésekről is.

Nyilván nem arra gondolok, mikor eltervezem, hogy elmegyek nyaralni, vagy hogy eltervezem, hogy leteszem a jogsit (kurvára el kéne már kezdenem...), hanem arra, mikor egy emberre próbálsz meg építeni.

Szakításunk után 2-3 hónapig még ment a "most nem, de majd később talán...". Ennél nagyobb faszság nincs a Földön.
Most élünk, nem tegnap, hogy azon filózzunk, hogy "mi lett volna ha...", és nem holnap, hogy azon tépelődjünk, hogy "mi lesz majd ha...".
Persze ezt írni könnyű, tenni nehéz, mert akaratlanul is megfordul az ember fejében, csak a normálisabbjának nem kellenek az ilyen szövegek mankónak, a gyengébbeknek meg kellenek, hogy legyen mire támaszkodniuk (de igazából kurvára nem mennek vele semmire, mert olyan mint az ígéret, a pillanatknak szól és nem a jövőnek).

X-szel kapcsolatban is valahogy így vagyok.

Van egy részem ami valahol még mindig nagyon kombinál: "mi lett volna ha..." és "mi lesz majd ha...", DE már van egy olyan részem is ami nem kombinál. Ami annyit mond csak, hogy majd alakul, ahogy alakul, felesleges tervezgetni, fantáziálni.
Érzem, hogy most szükségem van rá, és ő is érzi ezt szerintem, mert segíteni szeretne.
Ez van most.
Azt pedig nem tudhatjuk, hogy, ha segít akkor mi lesz.
Talán addigra nem leszünk már érdekesek a másiknak, ahogy ő írta, talán mégis, talán hosszú időn át jóban leszünk még, talán csak havonta 1-2x beszélünk majd, talán több lesz mint barátság, talán annyi se.

És ez így van jól.

Azt hiszem nem kell mindent kimondani és megérteni ahhoz, hogy el tudjam fogadni.

Nem kell már a számba rágni, hogy 'mit-hogy-merre-meddig'. Azaz néha még akarnám, de már belül érzem, hogy nem kell.
Vannak dolgok, amikre nem érvényes a logika, vannak dolgok, amik egyáltalán nem racionálisak, egyszerűen csak nem lehet mindent és mindenkit megérteni. Csak tudomásul venni és elfogadni.
És bár ezt könnyű volt leírnom, de még keményen melózom rajta, hogy ezt alkalmazni is úgy tudjam a gyakorlatban ahogy kell. :)

De mostmár valamennyire átlátom legalább az elméletet, úgyhogy már csak a gyakorlatban kell ezt is megcsinálnom. Idővel meg úgy is alakul minden.

Ahogy én is.

Mint egy örök változó a képletekben. Mint például az X.

Pár mai fotóm: