A történetben szereplő nevek itt is kitaláltak, ha vki mégis ráismer magára, az ciki. :D

"Nem tudom pontosan, hogy mi lehet az oka, (feltehetőleg a felsőbbrendű erők velem szemben érzett módfelett hatalmas ellenszenve), de életem első igazán nagy és kiterjedt csajozós korszakában csakis kizárólag vidéki lányokkal hozott össze a sors. Korábban úgy véltem, hogy ez egy teljesen rendben lévő dolog, főleg abban az esetben, ha az embernek egy időben van miskolci, debreceni és pécsi barátnője, akik természetesen mit sem sejtenek egymásról. A távolság adott, a csajokból viszont sok van, így aztán sosem unatkozik az ember, viszont a rendkívül drága vonatjegyekre és az egyre gyakoribb mávsztrájkokra hivatkozva könnyen lehet szabadnapokat kreálni. Tökéletesnek tűnt, nem is gondoltam volna, hogy nem az, azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy valójában egy istencsapása. Én mondom, vidéki lánykák helyes kis pofikájáért nem érdemes súlyos ezer forintokért vonatjegyet vásárolni, hogy 3 órán keresztül zsibbadjon az ember valaga egy szakadék MÁV jármű fedélzetén. Mondom ezt annak ellenére, hogy ezek az órák voltaképpen életem leghallucinogénebb élményei közé tartoznak: The Drifters, Avons, Beach Boys, Steppenwolf hallgatása egy mp3 lejátszó segítségével, miközben az ablakon keresztül alaposan szemügyreveszem a mai Magyarország lesújtó és egyben felvillanyozó vidék-képét, melynek alapvetően szerves részét képzi a rendeltetésszerűtől eltérő módon, pl. ruhaszárítóként, vagy disznóólként használt, 30 évesnél idősebb, kibelezett szovjet személygépjármű karikatúrája.

Akkor mégis mi a baj ezzel az egésszel?

Megosztanék pár kései tapasztalatot, hogy érthetővé váljon. Az egész az internettel kezdődik. Van egy nemzetközi weboldal, a pigArt, amelyen rengeteg, magát tehetségesnek képzelő, és ebben a naiv hitben művészetét a világgal mindenféleképpen megosztani akaró tini található. Ide mindent fel lehet tölteni, bármit, ami művészet, vagy ami köszönőviszonyban van a művészettel: regényeket, verseket, rajzokat, festményeket, fotókat, szobrokat, bármit. A deviáns tinik két „de szar az élet, most olyan depi vagyok, jaj, mindjárt felvágom az ereimet, miközben Green Day-t hallgatok” rinyálás közepette feltöltenek pár fost ide, amiről azt hiszik, hogy köze van a művészethez, aztán a fél napjuk abból áll, hogy lesik az ezekre a remekművekre érkezett hozzászólásokat. A magyar populáció igen nagyra duzzadt ezen az oldalon az utóbbi időben, és furcsa módon a résztvevők nagy része valamilyen rejtélyes okból kifolyólag javarészt vidéki. Vannak itt fiúk, lányok vegyesen, értelemszerűen engem a lányok érdekeltek. Nos, innentől kezdve az ember könnyen beleeshet a saját csapdájába, azaz ha valaki ilyen oldalakat böngészget, az meg is érdemli ezt. Csapdából pedig ezúttal igen sok van, a helyzet leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor az ember aknamezőn sétálgat. Meglátsz egy helyes lányról készített képet, és azt érzed, hogy neked ez a lány kell, mert ha nem kapod meg, akkor nem csak hogy nem lesz jó neked, de oda lesz a becsületed és a férfiasságod is, és legjobb lesz ha szeppukut követsz el magadon. De látszólag minden adott ahhoz, hogy ez mind ne történjen meg. A lányok ugyanis úgy töltögetik fel ide a magukról készült jobbnál jobb fotókat, mintha az oldal az IWIW és egy társkereső hibridje volna, én néha már ösztönösen elkezdtem az adatlapokon a „kedvenc filmjeim” és a „kedvenc fotósom” menüpontok mellett a „mellbőséget” keresgélni.

Nos, amint kiválasztottuk a 15 és 18 év között mozgó leányzók közül a leginkább nekünk tetszőt, érdemes vele kapcsolatba kerülni valamilyen virtuális módon. Először egy kis levelezgetés IWIW-en, vagy ilyesmi, aztán jöhet az MSN-ezés, vigyázat, igazi XXI. századi fertő ez.

Az első ilyen lány a Klári volt. Pontosan úgy történt ahogyan felvázoltam az imént, leszámítva az MSN-t. Mindjárt el is mondom, hogy miért. Nos, a Klárival igen sokat leveleztünk az előbb említett közösségi weboldalon. Ismeretségünk eme korai fázisában pont az volt a szimpatikus ebben a leányzóban, hogy nem a szokásos sablon szöveget nyomta, hanem ekkor még úgy tűnt, hogy vannak önálló gondolatai, amelyek engem is a magam önálló gondolataim felszínre hozására inspiráltak. Sokat csevegtünk hát erről-arról, világirodalomról, filmekről, emberekről, helyekről, ahová feltétlenül el kell még jutnunk valamikor. Úgy tűnt, hogy hozzám hasonlóan ő is kellőképpen irtózik a modern világ bizonyos kellemetlenségeitől, és ezt az észrevételemet kihasználva gondoltam egyet, és felajánlottam azt a lehetőséget, hogy váltsunk virtuálisról valós, postai úton lezajló levelezésre. Természetesen nem gondoltam azt, hogy kézírásos technikával fogok dolgozni, hiszen ez a képességem vagy nem alakult ki, vagy pedig az idő előrehaladtával tökéletesen elsorvadt – már én magam sem tudom biztosan. Ehelyett az éppen akkor vásárolt írógépemet akartam  csatasorba állítani, ami hihetetlenül jó ötletnek tűnt, és bár már az elején sejtenem kellett volna, hogy itt bizony bajok lesznek, ez nem történt meg, és naiv hülyegyerekként belevágtam a dologba. Nagyon termékeny lettem a levelezésben, csak úgy gyártottam a leveleket. Emlékszem, egyszer a postán akartam venni egy kaparós sorsjegyet, de a kiszolgáló hölgy nem volt hajlandó adni belőle, mert nem hitte el, hogy már betöltöttem a 18-at, személyi igazolvány pedig szokásomhoz híven nem volt nálam. Én csak örülök neki, hogy a Szerencsejáték RT., vagy a Magyar Posta, vagy isten tudja kicsoda tesz azért, hogy a fiatalok ne térjenek rá a hazárdjátékok bűnnel és veszéllyel kikövezett útjára, de ez a helyzet ott, abban a pillanatban egy kicsit azért mégis megalázó volt – és még nem is sejtettem, hogy eme levelezéssel kapcsolatban ez nem az utolsó megalázó szituáció.

A levelek mint már mondtam nagyon gyorsan készültek, viszont iszonyú lassan érkeztek meg, azaz amíg nagyjából 3-4 hét leforgása alatt kaptam egyet, addig előre megírtam vagy hármat, és akkor még visszafogtam magam. Emlékszem, hogy annak a nyárnak szerves részét képezte a levelek utáni vágyakozás, és a Posta állandó jellegű szidalmazása. A postaláda állandóan tele volt tömködve mindenféle undorító szórólappal, amiket hosszú perceken keresztül, sebészeti beavatkozáshoz hasonlóan precíz eljárással választottam szét, hogy nehogy véletlenül a levelemmel együtt dobjuk ki őket a szemétbe. Kár volt, mert akármennyire is utálatosak, nem a mocsadék szórólapok, és nem a tetűlassú Posta volt a bajok okozója, hanem az, hogy a levelek ténylegesen baromi ritkán kerültek feladásra. Persze naiv voltam, és nem gondolkoztam el a dolgok mikéntjén. Na persze naivitás alatt nem a tapasztalatlanságot értem, mert ha akkor tapasztalatlan lettem volna, akkor még most is az lennék, tekintve hogy nem telt el túlságosan sok idő azóta. Inkább csak valami furcsa, áthatolhatatlan köd hatolt az agyamra, az ellenkező nem iránti vonzalom, amelytől elvesztettem azt az azóta hihetetlenül nagyra becsült képességet, hogy ne csináljak magamból hülyét.

Na, a levelezés eltartott egy ideig, de ennek ellenére a polcom nem roskadozott a levelektől. Ez többek között annak tudható be, hogy ez egy nagyon jó minőségű, Ikea márkájú polc, ami a több kilós fotóalbumok alatt sem kezd el roskadozni, nemhogy néhány levél alatt. De amúgysem volt valami sok belőlük, legfeljebb 3-4 darab. Ez még hagyján, de az a kis incidens sem volt elég, amibe Áron barátom vitt bele, amikoris részegen felszálltunk arra a vonatra, amelyen éppen Klára tartózkodott, egy csomó osztálytársával egyetemben, és éppen szülőfalujukba tértek vissza fővárosunkból. Mi ugyanis ismerjük Klára egyik barátnőjét, Timit, akivel összefutottunk a Keletiben, aztán úgy tartotta kedvünk, hogy utána megyünk a vonatra, és jól megijesztjük. Odafent hirtelen megpillantottam Klárit, ami nagyon meglepő élmény volt. Semmit nem beszélgettünk, adtam neki két puszit, és ennyi. A vonatút nagy részét Áronnal a bárpult környékén vészeltük végig, egy fotel mögött elbújva, hogy a kalauz ne szúrjon ki minket, és akárhányszor próbáltam Klárit meginvitálni oda egy kis beszélgetésre, vagy akárhányszor próbáltam én magam felkeresni a kabinjában, mindig visszautasítás lett a vége. Valahogy úgy tűnt, mintha látni sem akarna, és a levelezés is akadozott mint már mondtam.

 Javában benne voltunk már a nyárban, és közeledett az Okádék fesztivál, melyre a kedves levelezőpartnerem mindenféleképpen fel akart látogatni. „Tökéletes” lehetőség volt hát ez a találkozásra, amelyet már nagyon vártam, bár én magam nem látogattam el az Okádék fesztiválra, de Klárival megbeszéltük még valamelyik levélben, hogy egy sokkal romantikusabb helyen összefutunk majd. És most jönne az, hogy sok-sok cikornyás körmondat segítségével képet adok a helyzet komikusságáról, meg arról, hogy mekkorát csalódtam, de ez mind annyira fölösleges volna, mert egyszerűen csak annyi történt, hogy már rég felvettem a kedvenc kordgatyámat, és a kedvenc fekete ingemet, amikor Klári lefújta a randit a negatív időjárási viszonyokra hivatkozván. Na sebaj, másnap újabb próbálkozás, amelyből egy igen komplex halogatási mechanizmus fejlődött ki, amely egészen konkrétan hajnali 2-ig, vagy talán 3-ig is elhúzódott, és mondanom sem kell, nem én robbantottam ki. Tisztán emlékszem, hogy még csak nem is csináltam ügyet a dologból, nem érdekelt, hogy mikor, csak találkozzunk, nyár van, ciripelnek a tücskök, csiripelnek a madarak és 25 fok van éjszaka, engem aztán nem érdekel, hogy mikor és hol. Még el is kezdtem nézni egy amerikai filmet a tv-ben, hogy elüssem valahogy az időt, aztán hívogattam a leányzót maroktelefonon, de nem vette fel. Írtam egy csomó üzenetet, de azokra sem reagált – csak úgy 2 órával később írt egy üzenetet, melynek keretein belül kifejtette, hogy végső soron ő már egy ideje összejött valami vidéki parasztjancsival, és ők most annyira bódogan élnek együtt, hogy nem illek bele a képbe. Nos, nem vagyok valami agresszív típus, de akkor már kicsit fel voltam pörögve, és bizony sokért nem adtam volna, hogy ennek a trágyatúró majomnak, akit a „pasijának” nevez, kicsit áttervezzem a fogsorát és az arcberendezését az öklöm segítségével.

A helyzet tökéletes megértéséhez, és ahhoz, hogy ne egy éhenkórász, kanos, megveszekedett idiótának tűnjek – látni kéne azokat a leveleket, meg az üzeneteket. Ahogyan az elején még Klári próbált asszimilálódni, és olyan dolgokat írt, amik nagyon tetszettek nekem, és úgy csinált, mintha valami agyonművelt, különleges csaj lenne, aki egyfolytában a hozzá méltó párt keresi aztán a végére kiderült, hogy ő is egy tökugyanolyan kiscsaj, mint az összes többi: közhely, vagy sem, egyszerűen nem lehet megbízni benne, és igazából összejön az első átlagos, Eltés, szemüveges vadparaszttal, aki szépen néz rá. Persze, ez így van rendjén, én vagyok az idióta, hogy egyáltalán belementem egy ilyenbe.

De hogy rövid időn belül még egy kísértetiesen hasonló ügyem is legyen, na az már túlzás. A helyzet ugyanez, megláttam Vikit a pigArt-on, hihetetlenül megtetszett, nézegettem róla egy raklapnyi képet, és úgy éreztem, hogy nekem egyszerűen kell ez a lány. Jött a szokásos csevegés az MSN-en, ami ráadásul elég vontatott volt, rögtön, az első percben világossá vált, hogy semmi közös nincs bennünk, és egy kín szenvedés a beszélgetés, ha pedig egyszer összeházasodnánk, tuti, hogy 20 év múlva bekattannék, és egy baltával lekaszabolnám az egész családot, mint Jack Nicholson a Ragyogás-ban. Szerencsére még odáig sem jutottam el, hogy egy puszit nyomjak a homlokára, és így utólag komolyan azt gondolom, hogy jó hogy így történt – ezt úgy mondom, hogy a kezemet a szívemre teszem, ami azért persze egy picit hevesebben ver a megszokottnál.

A sok csevegés után ugyanis elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nekünk találkoznunk kell. Budapestre ő szökőévente félszer látogatott fel, akkor is a szüleivel elintézni valami baromságot, úgyhogy azt, hogy a Nyugatiban várom őt egy szál virággal, el is felejthettem. Ehelyett egy idétlen színű rózsával döcögtem végig a 2 órás utat a faluja felé, ahol a vonatról leszállván megüzentem neki, hogy itt vagyok, majd cirka 40 perc múlva már a helyszínen termett, barátnője társaságában. Meg kell hagyni, nem csak én voltam beindulva arra, hogy találkozzunk, ő is nagyon hevesen invitált, és kár azt hinni, hogy a pofázmányom első ízben történő megpillantása áll a dolgok hátterében, ugyanis ő már látott engem egy pigArt találkozón, és még azt is mondta egyszer nekem, hogy szép a szemem, amiből arra következtetek, hogy alapvetően nem tart egy utolsó moslékfejű szardarabnak. Ennek ellenére akkor pont úgy nézett rám, mintha az lennék, és a barátnője társaságában ez teljesen kellemetlen szituációnak bizonyult. Úgy éreztem magam, mint valami idióta, szorongattam azt a génmanipulált rózsát a kezemben, ők meg olyan furcsán néztek egymásra. Mintha már akkor, a távolból 10 perce engem figyeltek volna, és arról beszéltek volna, hogy „hú, ez de szar lesz, de majd este egy cigi mellett azért jó lesz pletyózni erről a degenerált fejű majomról.” A barátnője szerencsére hamar kereket oldott, én meg olyan bizonytalan mozdulatsorral nyújtottam át a rózsát, mintha egy plasztikbombát tartanék a kezemben, amely hirtelen mozdulat hatására bármelyik pillanatban a levegőbe röpítheti a kócerájt. És ekkor a kezdetét vette az a jó néhány órán keresztül tartó vegetációs állapot, amelyben Viki végig úgy viselkedett, mintha a fogát húznák, mintha fogadásból találkozott volna velem, vagy mintha undorító tapadókorongként rátukmáltam volna magamat. Sétáltunk. Sokat. Mert beülni persze nem akart sehová, ötlete sem volt arra vonatkozólag, hogy hová menjünk, én meg hiába vagyok udvarias, nem tudtam mit kitalálni, hiszen mégiscsak egy teljesen idegen városban voltam. Csak meneteltünk előre, mint két ember, amik céltudatosan tartanak valahová. Mint akik sietnek. Mint akiket üldöznek. Mint akik egy csúszómászókkal és éles fogú vadállatokkal teli, nyálkás, sötét helyről menekülnek, miközben egy velociraptor üldözi őket.

Ha már a vendéglátó és szórakoztatóipari egységeket ennyire nem preferálta, akkor gondoltam látogassuk meg a Nagyerdőt, annak legalább tetszett a neve, és úgy képzeltem, hogy az egy olyan hely, ahol legalább van értelme a sétának. Valójában nem is volt olyan nagy az az erdő, sőt, nagyon hamar keresztülvágtunk rajta. A randi tulajdonképpen két szekcióból állt: egy „A” útvonalból, amelyen eljutottunk a Nagyerdőig, aztán egy „B” útvonalból, ami visszavezetett minket a Főtérig. Az erdőben, ami igazából egy park, leültünk egy padra, mert már egyszerűen leszakadtak a lábaim a sok járástól. Próbáltam beszélgetni vele, de egyszerűen nem ment, és mondanom sem kell, hogy bizony nem az én hibámból adódóan. Volt, hogy löktem a rizsát, mint a veszedelem, volt, hogy csöndes voltam, mint Néma Bob, de ő végig, egyetlen egyszer sem bírt kinyögni semmi értelmeset. Ha kimondott egy mondatot, ami több, mint 2 szóból állt, akkor az már egy igen komoly sikerélménynek számított. Megkérdeztem párszor, hogy nincs-e zavarban, vagy ilyesmi, mert a helyzet már teljesen elviselhetetlen volt, és ezt szerintem ő is érezte, de nem úgy tűnt mint aki zavarban van, és meg is mondta, hogy egyáltalán nincs abban. A zavarban. Tulajdonképpen tett egy önvallomást azzal kapcsolatban, hogy neki nincsenek gondolatai, és nem tud mit mondani. A főtéren meg akartam csókolni, és bár tudtam, hogy ennek az égvilágon semmi értelme nincs, azt is jól tudtam, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor másnap már azt fogom gondolni, hogy csak is kizárólag ez hiányzott a tökéletes randihoz. Igazából nem, mert végülis nem engedte, hogy megcsókoljam, csak elkezdett magyarázni, hogy ő nem akar távkapcsolatot. Szívesen gratuláltam volna neki, hogy végre sikerült egy öt szóból álló mondatot gyártania, de ehelyett inkább el is váltunk, én meg ott álltam tökegyedül egy idegen városban, mint egy idétlen csimpánz. Megnéztem a pályaudvaron, hogy mikor indul vonat, remek, a következő pont egy óra múlva. Hogy elüssem valahogy az időt, ettem egy rémes hotdogot, ami igazából nem is hotdog volt, hanem egy kenyérben lakó romlott virsli, némi kecsuppal elfedve. Aztán kimentem elszívni egy cigit, és valószínűleg az egész város legkellemetlenebb szegletében sikerült egy padot találnom, ahová leültem, ugyanis azonnyomban betámadott egy cigánygyerek, akin nagyon lehetett érezni, hogy szeretné magáévá tenni a miniatűr zenelejátszó egységemet, a maradék 800 Forintomat, a vonatjegyemet, a cipőmet, az ingemet és a hajamat. Haverkodós stílusban nyomta, és alig tudtam lerázni. Mondtam, hogy megyek, nézek valami kaját, erre ő ajánlott nekem egy kisboltot, alig tudtam lebeszélni arról, hogy elkísérjen oda. Közben gyűltek körülöttünk a haverjai, de én gyorsan letipliztem, azaz átmentem a pályaudvar másik részére és leültem egy másik padra. Némi várakozást követően épp megpróbáltam átkommandózni valahogy a vonatomhoz, úgy, hogy ez a gyökér ne vegyen észre, amikor egyszercsak látom, hogy felém közelít. Kezdtem úgy érezni magamat, mint Nick Cave a Rettegés foka c. filmben, de azért ez a gyerek nem volt egy Robert de Niro, úgyhogy végülis könnyű volt lerázni. A vonaton ülve kicsit átgondoltam, hogy mégis mennyi értelme van ilyen kis fiatal, határozatlan és megbízhatatlan pipik után kajtatni, és arra jutottam, hogy semmi. Nem mintha egy esetleges pozitív végkifejlet sokkal jobb lett volna, nem tudom ugyanis mennyire életszerű beleszeretni egy 300 km-re lévő lányba. De az tuti, hogy hiába hozom a legjobb énemet, hiába áradoznak arról, hogy mennyire jó és különleges vagyok, még az sem számít, ha ezt komolyan gondolják, a végeredmény úgyis az, hogy 1 év múlva, amikor eszembe jutnak valamiről, és megnézem őket IWIW-en, akkor konstatálni fogom, hogy összejöttek valami nagyon gyökérfejű csókával. Na jó, nem is kell ehhez egy év…

Szóval nem jó dolog a neten ismerkedni. Vagyis, akkor már inkább a társkereső oldalakon, ott be lehet írni, hogy „lakhelye: Budapest”…

lery.freeblog.hu"